Van fény az alagút végén?

Van kiút a reménytelennek tűnő helyzetből? A kilátástalanságból? Mindig van. Még akkor is, ha úgy érzed, hogy az egész világ összeesküdött ellened. Mikor arra gondolsz, hogy a tavalyi év után már nem lehet rosszabb és lám: mégis.

Mikor  – bár nem hiszel benne, de  – már-már az is felmerül benned, hogy nem történhetett másként, mint, hogy valaki megátkozott, hiszen nem létezik, hogy mindig történik valami, és nem mersz örülni semminek, mert azt záros határidőn belül elveszted.

Aztán jön  egy olyan időszak, hogy felgyorsulnak az események,és egyre-másra, megállás nélkül jönnek a csapások, szinte naponta.

 

Betegség. Kellemetlenségek.

 

Még nem gondolsz semmi rosszra. Aztán eltörik a gyerek orra, műteni kell. Miért is ne, a kórházból hazahoz egy durva influenzát. Persze te is ott voltál, így úgy elkapod, mint még soha.

Ágyban fekszel másfél hétig, legyengülsz teljesen, aztán úgy tűnik, hogy sikerül kilábalni, mikor a többiek is megbetegednek. Még egy kruppos roham a legkisebbnél.

 

Tényleg megátkoztak, tuti, ilyen nincs

 

Hab a tortán: váratlan pénzügyi nehézségek. Aztán, hogy még jobb legyen a kedved, valaki e-mailben kiborít. Dühkitörés, nem a megfelelő helyen és időben. Rosszkedv, nem alvás. Hónapok óta először megint pánikroham.

Olyasmi történik veled, hogy eljutsz arra a pontra, hogy hívőként órákig ismételgeted: „Miért tetted ezt velem Istenem? ” és nem érted, miért büntet. Úgy érzed, hogy itt a gödör alja és arra gondolsz:

 

Nem akarok így tovább élni!

 

De nem, nem a halál jár az eszedben, hanem az, hogy elég volt: „Vissza akarom szerezni az irányítást az életem felett!”

 

Abbahagyod az önsajnálatot, bár nem könnyű. Rájössz, hogy nem büntetésként kaptad ezeket a dolgokat, hanem azért, hogy észrevedd:

 

az életed nem jó mederben haladt.

 

Valami félresiklott valahol, sejted is, hogy hol és mikor, és nem azt az életet éled, amit szerettél volna. És még örülhetsz, hogy csak ezek a rossz dolgok történtek veled és nem jutottál egy komoly betegségig, mert az előző „pofonokból” mit sem értettél.

 

Először feszülsz, és görcsösen meg akarsz változtatni mindent, de aztán felsejlik benned, hogy nem a körülményeket kell megváltoztatni első körben, hanem meg kell állni – nem csak egy pillanatra,

 

és önmagadba kell tekintened.

 

Lassan elmerengsz, vállalod a felelősséget. Nem, nem a te hibád, ami történt/-ik, de amíg nem vállalod a személyes felelősségedet azért, hogy minden ami történik, belőled indul, addig hadakozhatsz a világgal, de semmi sem fog változni. (Ho’oponopono – aki tudja, hogy mit jelent, érti)

 

Körbetekintesz, hogy miben változhatnál te meg – nem mások miatt, hanem magad miatt. Ha van valami, ami elkerülhetetlen, amit úgy kell elfogadnod, ahogy van (mert esetleg másnak fontos), de eddig nem ment, akkor átgondolod, hogy hogyan tudnád átformálni a saját hozzáállásodat.

 

Egy szükséges rosszhoz is lehet jó képet vágni.

 

Mert ha valaminek úgy is meg kell történnie, akkor nem sokkal jobb mosolyogva nekilátni? (Ezt mondom mindig a fiúknak is itthon, ha ki kell takarítani a szobájukat vagy egyéb házimunka vár rájuk) Persze ez nem egyszerű.

Aztán megfogalmazol alapelveket az életeddel kapcsolatban, hogy mi az, amiből nem engedsz.

Le is írod. Ez talán a legfontosabb.

 

Csak, hogy megint ne veszítsd szem elől a lényeget.

 

Észreveszed, hogy úgy töltötted a napjaidat, hogy ökölbe szorítod a kezed, már-már a talpad is, az egész tested feszül a sok tennivalótól és stressztől, szinte lángban égsz. Lassan elkezdesz kiengedni.

 

Igen, sokkal többet kell relaxálnod! És mozognod!

 

Eddig is törődtél az egészségeddel, de ez nem volt elég. Mert abban is volt egy adag görcsös tenni akarás.

 

Felengedsz. Kipróbálod, hogy milyen az árral úszni. Elengeded az irányítást és figyeled, mi történik. Csendes megfigyelő lettél az életedben. Napról napra történik valami, ami közelebb visz ahhoz az élethez, amit leírtál korábban.

 

Még tudod, hogy ez korántsem tökéletes, mert nagyon könnyű visszacsúszni  a korábbi életbe (a megszokások miatt), de megpróbálsz nem küzdeni eszeveszetten a dolgokért, az irányításért, az „igazadért”.

 

Kicsit félreteszed az egódat. Nehéz, mert még mindig ő akarja megmondani, hogy mit csinálj vagy, hogy másoknak mi lenne a jó. Még ha igaza is van sokszor, jobb lenne, ha csendben tudna maradni.

 

Még olyan törékeny minden. A „régi életed” árnyai próbára tesznek. Vissza-visszarántanának a játszmába, és sokszor emlékeztetned kell magad, hogy csak rosszabb lesz minden, ha belemész.

 

Ehelyett, mivel tudod, hogy mi a szeretetnyelved, gondoskodsz arról, hogy fel legyen töltve a szeretettankod. És odafigyelsz arra is, hogy a számodra fontos embereknek is megadd ugyanezt.

 

Talán jó úton jársz.

 

A történetben szereplő személy hasonlósága bármely valós személlyel csupán a véletlen műve. Vagy nem.