Én meg cipeltem magammal ezt a rohadt barackokkal teli ládát évekig

Soha nem gondoltam volna, hogy meg tudok bocsátani.

 

Hiszen igazam volt! Megbántottak, és joggal lehettem dühös!! Haragudtam. Remegett a gyomrom, ha rágondoltam vagy ki is borultam. Mindez évekkel ezelőtt történt. A sztori egyszerű is, meg bonyolult is… A dolog egy szakmai “egyet nem értés” miatt kezdődött, ami után útjaink szétváltak. Az illető még azt se tudta, hogy megbántott. Ez még a web2 elterjedésének az elején volt 2006-ban, amikor mindenki azt hitte, hogy ha álnéven írogat, akkor azt írhat, amit csak akar…

 

Hát nem. Mert én meg értettem hozzá, hogy derítsem ki, hogy ki bújik meg az álnév alatt.

 

Tényleg kellett az nekem? Nem jobb a békés tudatlanság? – gondoltam sokszor később. De nem, mert ha engem vagy a családom valamelyik tagját bántják, akkor szeretném tudni, hogy ki az – vélekedtem. Arról nem beszélve, hogy nem csak emberileg, de szakmailag is ártott nekünk, azaz a férjemnek, az ő volt “kollégája” volt, de barátunk is – legalábbis mi azt hittük, ezért volt még fájdalmasabb, hogy a hátunk mögött valótlanságokat állított.

 

 

Ám ez nem segített azon, hogy rosszul éreztem magam és megbántottnak. Nagyon sokáig. Pedig néha próbáltam megbocsátani. De nem ment. Mert közben újra és újra előjött, hogy mennyit ártott nekünk – a megítélésünkben bizonyos körökben, akik előtte nem ismertek bennünket, de már elkönyveltek minket bizonyos módon, az ő leírása alapján, amit egy fórumban ejtett meg “névtelenül”. 

 

Később azt mondtam: Megbocsátok, de nem felejtek. Pedig ilyenkor az ember igazából nem bocsát meg, hanem, mint ahogy én is, viszi  magával tovább a mérgét, a megbántottságát, és az idővel egyre és egyre nehezebb teher lesz.

 

Ismeritek a sztorit a rohadt barackos ládáról?

 

Egy tanár azt a feladatot adta  a diákjainak, hogy vegyenek egy kartondobozt és az elkövetkező héten, ha bosszúság éri vagy érte korábban őket, vagy van valaki, akit nem szeretnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, vagy eszükbe jut bárki, akivel kapcsolatban  korábbról így éreznek, tegyenek be a ládába egy barackot, az illető nevével felcímkézve. Egy héten keresztül a diákoknak ezt mindenhová magukkal kellett cipelniük.

Az elején nagyon szórakoztatónak tűnt a feladat és mindenki buzgón írta a neveket, amik csak eszébe jutott, akár gyerekkorukig visszamenőleg. Időközben a láda azonban egyre súlyosabbá vált. A hét elején beletett friss barackok elkezdtek rohadni, egyre büdösebbek lettek és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

 

 

Az sem volt éppen könnyű, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani a kartondobozt, ami már elkezdett átázni és egyre nehezebb volt szállítani azt.

 

A hét végére mindannyian megértették a leckét,

 

…amit a prof próbált ezzel a kísérlettel megmagyarázni, hogy a doboznak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magukkal cipelt spirituális/érzelmi nehézségek súlyát képviseli, amikor haragot, irigységet, más személyek iránti megvetést hordozunk magunkban.

A legfontosabb mondanivalója az, hogy ha másoknak megbocsátunk, akkor nem feléjük gyakorolunk egy nagy kegyet, mert valószínűleg ők nem is tudják, hogy mi hogyan érzünk vagy lesz.rják azt. Magunk miatt tegyük meg!!

 

Mert a megbocsátás a legnagyobb szívesség, amit ÖNMAGUNKNAK tehetünk!

 

Mert nekünk kell elviselni ezt a terhet nap, mint nap, és persze ez kihathat a közvetlen környezetünkre is, mint a barack esetében az elviselhetetlen bűz. Persze mikor olvastam ezt a sztorit, akkor én is pont így gondoltam!! De a megbocsátás nem ment, legalábbis azzal az egy emberrel kapcsolatban.

 

De történt aztán az elmúlt időben valamikor, hogy úgy alakult, hogy nem volt választásom.

 

Szembe kellett néznem vele és ezzel együtt a démonaimmal is. Iszonyú volt az azt megelőző időszak, rettenetesen éreztem magam, mindenféle szituációt vizionáltam, hogy hogyan mehet rosszul a találkozó, ahelyett, hogy arra gondoltam volna, hogy esetleg valami jó is kisülhet belőle. Nagyon mérges is voltam mindenkire, aki ebbe a helyzetbe kényszerített, mert persze nem nekem jutott eszembe  a”közeledés”.

 

Az illető vállalta, hogy eljön hozzánk. Ahogy említettem, nemcsak engem bántott meg, hanem elsősorban a férjemet is, emiatt voltam rá még dühösebb. Ő ezt megelőzően tudta meg, hogy mennyire megbántott minket és még így is vállalta a találkozást. Nem lehetett könnyű és így utólag nagyon becsülöm benne ezt.

 

Megérkezett, kicsit beszélgettünk hétköznapi dolgokról, mintha mi sem történt volna, utána meg őszintén elmondtuk neki, hogy mit éreztünk. Ráöntöttük 10 év megbántottságának súlyát.

 

Látszott rajta, hogy megdöbbent. Kiderült, hogy bárt írt dolgokat, de ő nem úgy gondolta, már nem is emlékezett akkor, hogy miről volt egyáltalán szó. Soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszébe, hogy

1. mi azokat olvashattuk

2. hogy annyira nagyon megbántott minket, hogy évekig cipeltük ennek a súlyát és közvetlenül kihatott az életünkre!!

Tényleg őszintét megdöbbent és bocsánatot kért.

 

Valami megváltozott. A rohadt barackokkal teli láda eltűnt.

 

Felszabadító érzés volt. Nem egyből volt változás, hanem szépen lassan. És egy hónap alatt eljutottam arra a szintre, hogy a héten, mikor újra találkoztunk (azóta már harmadszor) el tudtam mondani neki, hogy sajnálom. Sajnálom, hogy ezt a sok évet elvesztegettük, mert annyira jó érzés a közelében lenni, mert olyan megnyugtató a jelenléte, egyszerűen érződik rajta, hogy érzem, hogy ő egy JÓ EMBER! Nagyon meghatódott, láttam rajta és nagyon hálás volt ezekért a szavakért, amiket nem volt könnyű kimondanom.

 

 

Mert sokkal könnyebb másokat hibáztatni és kivonni magunkat a felelősségvállalás alól.

 

Igen, igazam volt, hogy megbántódtam. Nem volt szép dolog tőle, amit tett AKKOR, ám valószínűleg az adott helyzetben úgy tett, ahogy a legjobbnak látta..ki tudja. Ő akkor gy érezte, hogy így adhatja ki magából a feszkót, mert vége szakadt egy  munkakapcsolatnak. Nem volt helyes módja ez, és mi joggal bántódtunk meg, sőt jogosan voltunk marha dühösek is.De minek a sérelmeket évekig cipelni?

 

Persze nagyon nehéz megbántódva reálisan gondolkodni. Az érzelmeket sem lehet csak úgy félretenni. Isten a megmondhatója, hogy most is mennyit szenvedtem, amíg idáig eljutottam abban a pár hétben a találkozó előtt.

 

De el kell fogadnunk, hogy ami már egyszer megtörtént, azon képtelenek vagyunk változtatni, ezért felesleges rágódni rajta, hiszen ezzel csak a mát vagy akár a holnapot is megmérgezzük. Most már tudom. Évekkel ezelőtt kellett volna ezen a beszélgetésen túlesni. Persze az is igaz, hogy talán csak most jött el az ideje.

 

Olyan, mintha egy óriási súly gördült volna le a vállamról.

 

Azon az estén most a héten, az Óév vége felé úgy éreztem, hogy ez egy igazi karácsonyi csoda. Úgy kezdem az Újévet, hogy nincs egy darab rohadt barack sem már a kartondobozomban. Sőt a szétmállott dobozt is kidobhattam.

 

Szóval ne feledd: azzal, hogy megbocsátasz valakinek, tulajdonképpen magadnak bocsátasz meg!

 

Ennél jobbat nem is tehetsz a saját életeddel! Kezdd így a 2017-es évet! Még a diétánál és a cigi letételénél is fontosabb, hogy megbocsáss másoknak, mert ezzel magadon segítesz a legtöbbet!

 

Hiszen a megbocsátás nem azt jelenti, hogy mostantól jónak látod a történteket, vagy akár megszereted azt, aki bántott. Azt jelenti, hogy szereted magadat annyira, hogy megtiszteled a továbblépés lehetőségével és nem cipeled tovább azt a nagy terhet, ami akár meg is betegíthet!!

 

Mindenkinek Boldog és Békés 2017-es esztendőt kívánok!

 

Kérlek, ha úgy érzed, hogy a megbocsátás fontos, oszd meg ezt a bejegyzést. Érjen el az üzenete mindazokhoz, akik a megbántottság nehéz terhét cipelik magukkal. Hátha beindul egy olyan változás, hogy a 2017-es évet jobbá varázsolja, mint amilyen a 2016-os volt!