Az e heti hétfői motiváló történet elmaradt, de jöjjön helyette az én személyes történetem. Pont hétfőn tudtuk meg, hogy a “nagyfiam” (aki miatt részben ez a blog  létrejött: David) megnyerte az OKTV-t (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny) spanyolból!

 

a kép forrása: wikipedia

 

Hihetetlenül büszke vagyok rá!

 

Bár más versenyeket nyert már korábban, de az OKTV-n idén indult először. Az összes fordulóban toronymagasan vezetett, de azért nagyon izgultunk a döntő előtt, ami a 20. születésnapja – és némi pezsgőzés – után történt egy nappal. Annyira jól sikerült, hogy az írásbelin 150 pontból 148-at ért el: 2 szót véletlenül olaszul írt

 

És mindezt az érettségi előtt 1 hónappal, a próbaérettségik közben felkészülve, ráadásul a külföldi egyetemi felvételijét is áthelyezve. A tanárok, sőt az igazgatónő is nagyon reménykedett a győzelmében, így nagy volt rajta a nyomás, szó, mi szó.

Igazán nem dicsekedni szeretnék, csak kifejezni azt, hogy tényleg mennyire büszke vagyok rá.

 

 Persze akkor is az lennék, ha nem nyert volna.

 

Egyébként folyamatosan büszke vagyok rá. Azt hiszem, nem mondom neki elégszer, pedig kellene. Mert nem volt könnyű helyzete, amikor 8 évesen el kellett szakadnia az országtól, amiben felnőtt és a családja másik felétől. Szinte idegen nyelven kellett „újrakezdenie” az iskolát, amit alig ismert.

 

Büszke vagyok rá, amióta megszületett

 

Szeretném azt állítani, hogy kiskorában otthon magyarul beszéltem vele, de ez nem igaz.

 

Eleinte persze próbálkoztam, így magyarul kezdett el beszélni, de aztán az első alkalommal, mikor nem értették a gyerekek meg a játszótéren, szinte elzárkózott tőle. De nekem is könnyebb volt olaszul beszélnem, így csak akkor beszéltünk magyarul, amikor Magyarországra jöttünk.

 

Akkor viszont olyan volt, mint egy mobiltelefon, alighogy átléptük a határt, nyelvet váltott.

 

Persze jóval le volt maradva a korához képest, de azért el tudott beszélgetni a rokonokkal. De így is jó volt azért, hogy 3 éves kora előtt tanult két nyelvet, mert így kétnyelvű lett, ami a gondolkodásban sokat segít, még ha az egyik nyelv kevésbé is ment.

A költözéskor talán 4-5 éves gyerek szintén tudott csak magyarul. Ráadásul sem a „H”, sem az „Ő” és „Ű” betűket nem tudta kiejteni, mert ezek a hangok az olaszban nincsenek. Vicces is mikor kérnek egy “amburgert” vagy keresnek egy “otelt”. 😀

 

Olaszországban már járt két évet iskolába, de ez nem hogy előny, inkább hátrány volt, hiszen hiába tanult meg írni, a magyar átkötések teljesen mások, és ez az első 2-3 osztályban még nagyon fontos. A suli előtti 1 hónapban, a nyári szünetben megállás nélkül gyakorolta az írást és próbálta kiejteni a mumus hangokat:

 

– „ÁÁÁÁÁÁÁÁZ”

– Nem, „HHHHHHHHHÁZ” – mondtuk.

– Nem konnyu – válaszolta szegény.

 

Nagyon aggódtam érte. Elkezdődött az iskola. Mivel az azonos korú unokatestvére 7 évesen ment suliba csak – mint itthon sokan – , és csak a 2. osztályt kezdte el, ugyanabba az osztályba írattuk Davidet, hogy ne legyen annyira egyedül, másrészt a 3. osztályban már sok olyan dolgot tanulnak, ami egy magyarul alig tudó gyereknek nehézséget okozhat. Legalábbis gondoltuk mi.

 

Szóval elkezdődött a tanítás. És két-három hét elteltével már egyáltalán nem volt különbség David és az osztálytársai között! Hihetetlen volt. Teljesen akklimatizálódott, már egyáltalán nem kellett otthon sem olaszul beszélnünk.

 

Ehhez hozzátartozik, hogy volt egy csodálatos tanító nénijük!

 

Nem győzők hálálkodni, hogy pont hozzá került! Jutka néni a világ legjobb nevelője, ez nem kétség! Nem csak kedves és aranyos volt, de például már akkor (2005-2009) megtanította nekik az elmetérkép (gondolatfelhő) készítést, hogy hogyan tudnak a leghatékonyabban tanulni stb. Egyébként az osztályukból majdnem mindenkit felvettek az ország legjobb gimnáziumaiba. Sokakat kéttannyelvűbe!

 

Díjat neki is!

 

De visszatérnék Davidhez.

Már az általános iskolát is jól vette. Utálta a németet, de mindig versenyre küldték, mégpedig szépkiejtési versenyre – vicces, pont az „olasz gyereket”.

Aranyos volt, mert nem mindig értette teljesen a magyart – ezért is megdöbbentő a kiváló iskolai teljesítménye – és előfordult például, hogy a versenyre megtanult egy hosszú német szöveget. Ott viszont kiderült, hogy csak felolvasni kellett volna 😀

 

Volt egy még mókásabb eset, ami után könnyesre nevettük magunkat – persze vele együtt. Elküldtük a tesóért az oviba, aki a Vackor csoportba járt. Hát ő életében nem hallotta azt a szót, hogy Vackor (a gyerekkori magyar hiánya ugyebár). Mondogatta odafele, hogy Vackor, Vackor, erre mikor megérkezett az oviba, megkérdezte az első óvónőt, akivel találkozott, hogy: „Jó napot kívánok, a Vadborz csoportot keresem” Ez azóta szállóigévé vált nálunk

 

Szerintem ma sem tudja, hogy mi fán terem Vackor. Körtefán! 😀

 

Aggódtunk érte a középiskolai felvételi előtt is.

 

A sima felvételi nagyon jól sikerült, de a központi magyar abban az évben nagyon nehéz volt, sokan elvéreztek rajta. És bizony voltak benne olyan dolgok, amit egy 8 évig magyarul nem beszélő gyerek pont nem tanulhatott meg, utána meg nem volt róla szó a suliban. Mint a Vackor.

Az első helyen bejelölt helyre meg csak 18 gyereket vettek fel. A 3-4. helyen bejelölt suliba 1. volt a sorban. Ment az izgulás. A végén jött a jó hír, hogy sikerült! Kéttannyelvű spanyol szak abban a gimnáziumban, ahová én is jártam! És ráadásul lett egy fantasztikus osztályfőnöke!

 

Az első évben spanyolból volt 95 db ötöse és egy 4/5-e.

 

Nem viccelek. Persze mondhatják sokan, hogy az olasz miatt könnyű volt neki, pedig, pont, hogy nem. Nagyon nehéz volt különválasztania a két nyelvet és a kiejtése is borzalmas volt az első időben – a tanára szerint.

 

Ő erre úgy reagált, hogy ismét jelentkezett szépkiejtési versenyre és gyakorolt rendületlenül.

 

Meg is nyerte. Utána még sok versenyt nyert spanyolból, aminek az lett az eredménye, hogy alig pár hónapja kapott egy díjat a spanyol nagykövettől, az „akadémiai kiválóságáért”, amivel a tehetséget és az elhivatottságot díjazták. A nagykövetségen vehette át, ahová elkísértem és gondolhatjátok, hogy ott is milyen büszke voltam rá!

 

A spanyol nagykövetségen két nagyszerű tanárával

 

A spanyol nagykövet feleségével is sokat beszélgettünk (én megértettem nagyjából, amit mond, David fordított visszafelé), kérdezte, hogy miért David (tehát „Dévid”), miért nem Dávid? (Utána kiderült, hogy az üveg plakettet, amit kapott, újra kellett gravíroztatni, mert először elrontották a nevét 😀 Majd egyszer itt is elmesélem a nevének a történetét.

 

A nagykövettel meg arról beszélgettek, hogy diplomáciai pályára készül (májusban derül ki egyébként, hogy felvették-e a Bolognai Egyetem nemzetközi kapcsolatok és diplomácia szakára), és, hogy kell majd a francia is.

Jelenleg 4 nyelven beszél, magyarul és olaszul anyanyelvi szinten, spanyolból felsőfokon, angolul meg nemrég annyira jól sikerült a középfokúja (96%-os lett, a szóbelije 100%-os), hogy mondták neki, hogy felsőfokra kellett volna mennie.

 

A 18. szülinapjára több, mint 150 üdvözlőlapot kapott a világ minden tájáról

 

Mindemellett egy kedves, udvarias fiú, akit mindenki szeret.

 

Nem, nem dicsekvésnek szánom mindezeket. Sokat gondolkodom, hogy vajon mennyi köze van a természetének és/vagy a neveltetésének mindezekhez.

20 éve még nem volt divat kötődően nevelni, de nekem valahol mégis ez jött ösztönből. Nem hagytam sírni, hordoztam – volt, hogy úgy porszívóztam, hogy rám volt kötve. Nem terveztük, de a végén velünk is aludt.

 

Azt hittem akkoriban, hogy már soha nem lesz egy nyugodt éjszakám 🙂

 

De végül lett, és nem aludt velünk az érettségiig 😀 Ezt azoknak üzenem, akik folyamatosan kapják a beszólásokat az együttalvás miatt, vagy a fáradtság miatt már feladnák!

 

Szerintem igenis megéri kötődően (nem túl engedékenyen!! a kettő nem ugyanaz!) nevelni a gyerekeket. David nehezítve volt kiskorától kezdve azáltal, hogy a fél családjától elválasztódott, 3-4 havonta látta csak őket, folyamatosan két nyelven kellett helytállnia a mindennapi életben, mégis jól vette az akadályokat. Szeretve volt nagyon. Most is. Remélem, tudja ezt 🙂

 

Sokan vannak olyanok, akik a gyerekek miatt félnek országot váltani, mert a nyelvi nehézségek stb. Ne féljetek! A gyerekek olyan könnyen alkalmazkodnak! Könnyebben, mint mi, felnőttek. Persze ezzel nem az ország elhagyására buzdítanék senkit. Mert ha mindenki elmegy, ki fog küzdeni azért, hogy ez egy olyan csodálatos ország legyen, mint amilyet szeretnénk?

 

Hosszú bejegyzés lett. Köszönöm, hogy elolvastad! Ha van kedved, nyomj egy lájkot, hogy megmutathassam Davidnek, hogy mások is gratulálnak neki. Hogy jó úton jár 🙂